Wollner Márta

ELTE TáTK interdiszciplináris Phd 

A politika diszkurzív szereplői

Szabó Márton

  Az érvénytelen idegen

Az alábbi írás Szabó Márton: A politikai idegen  (2006 L'Harmattan) c. könyvének 4. fejezetéből írt recenzió, kiegészítve a saját gondolatimmal.

Kétféle érvénytelen idegen  van: a diplomata-  érvénytelenségében és kívülállóságában  nagyra becsült, az idegen ország érdekeit képviselő akkreditált idegen, és a migráns: a senki által nem hívott, tárdadalomba integrálódni  magától akaró bevándorló.

Murray Edelman amerikai politológus a klasszikus liberális értékek mentén elemzi az ellenség konstrukciókat. Egyrészt felhívja a figyelmet arra a jól ismert tényre, hogy többnyire  a kiszolgáltatott csoportok tagjait tekintik ellenségnek, másrészt utal rá, hogy a  politikai szövetséges néha átváltozik ellenséggé és viszont. Külön is foglakozik az ellenségteremtés nyelvi eljárásaival, amelynek során, mint mondja, a diskurzus sohasem leírja a meglévőt hanem realitást teremt, mert mint írja, nem a károkozás számít, hanem a tulajdonítás”. Úgy látja, hogy az ellenség konstruálás szimpla  politikai haszonszerzésért történik.  A probléma csak az, véli Edelman, aki, mint látjuk, alapvetően empirikusan közelíti meg témánkat, hogy ilyen módon a politizálás az emberekben élő sérelmekre, félelmekre és irigységre épül, felerősödnek a  társadalomban az indulatok és az ellentétek, a problémákra könnyű, de eredménytelen megoldást kínálnak. Sőt, így a politika nem építés és gyarapítás, hanem vég  nélküli hatalmi küzdelem, békés polgárháború lesz. /Politikai idegen 4. fejezet (Szabó Márton, 2006a:71–83.)/

A migráns és a diplomata pár relevanciája: közös bennük az „érvénytelenség”- egyik sem tagja a befogadó társadalom koherens közegének

A diplomata a megbecsült, nagy tiszteletnek örvendő kívülálló-  ő az odaküldött, az  akredittált idegen, egy másik országot képvisel, ő az aki legitim módon képviseli az  „idegen érdekeket”-, mégis a befogadó országban tisztelet és megbecsülés övezi.  Ő a nagyra becsült idegen.  Tevékenysége legalizált, mégsem vonatkoznak rá a fogadó ország törvényei.

Ellentéte az Individuális idegen: a Migráns.

A migránst nem akkreditálta senki. Még ha kényszer hatására cselekedett is, egyéni elhatározás alapján cselekedett. Elhagyta hazáját, és idegenné vált egy másik országban. Célja, hogy a befogadó ország állampolgára legyen.

A diplomata hatósági-állami idegen—a menekült individuális- állampolgári idegen. Így a fogadó állam lakói  is másként viszonyulnak hozzá.

Diplomata: tiszteletre méltó, távoli titokzatos személy- idegensége tudott, de elfogadott.

A migráns: már megjelenésével a belső politikai viszonyok részese lesz. Befogadás és elutasítás- hatósági intézkedések sora kíséri. Olyan idegen, aki közénk szeretne tartozni.

Nem tudni valójában ki: állandó identifikációs és önigazolási kényszer hatása alatt van. Bizonytalan a státusza, irritáció és (ön-) definíciós kényszer állandó forrása.  Csoportja az „ők”, akivel szemben meg kell határozni a „mi” csoportot.  

A honpolgárok egymás számára, vagyis a „mi” csoport-  könnyen definiálható, és kezelhető:

-          van érthető nevük, lakcímük, könnyen eligazodnak az adott kultúrában,  értik az ott élők beszédét,   
Van címük és családjuk, szomszédaik és barátaik, azaz kulturálisan és interperszonálisan is beágyazottak.  

-         Tudható ki kicsoda, és mi várható tőle

A kategorizáció érvényességét a tartós együttélés hitelesíti.

A migráns tulajdonságok nélküli, mert nincs múltja.

A fogadó ország állampolgárai nem tudják róla, hogy kicsoda. Akkor sem, ha definiálja önmagát. Nem bíznak benne. Így válik sztereotípiák, és előítéletek projekciós felületévé.

A  etnocentrikus és bezárkózó társadalmakra jellemző, hogy az idegen  megfosztatik individuum jellegétől. Nem személyét ítélik meg, hanem vélt vagy valós tulajdonságait, cselekedeteit, melyeket   kollektívan kiterjesztenek teljes csoportjára.  Ha a felépített mítosszal mégis ellentétes tapasztalattal találkoznak, akkor azt a szabálytól eltérő kivételnek tekintik.

A befogadóbb társadalmak az állampolgárok közösségét polgári, vagy civil alapon képzelik el. Ott a közösség tagjának az számít, aki oda akar tartozni, aki elfogadja a közösség normáit, és azokat magáénak vallva képviseli azokat. Az ilyen társadalmak változatosabbak, és számos kutató szerint  erősebbek is. Jóval nagyobb a társadalmi tőkéjük. (Reeskens & Wright, 2012)

Ezek a társadalmak nem „fogynak el”- a „Nemzethalál” klasszikus víziója tipikusan az  etnicentrikus (azaz vérségi, beleszületési alapon szerveződő)  nacionalizmust valló társadalmak jellemzője.

 Mindez nem jelenti azt, hogy a befogadó társadalomban nincsenek súlyos szociális problémák, vagy bűnügyek, melyekkel meg kell küzdeniük. A különbség talán az, hogy ezeket a problémákat annak tekintik, amik: szociális problémáknak, vagy bűnügyeknek. Nem egy bűnbaknak kinevezett embercsoport kollektív tulajdonságának.  

A bevándorló már az országba megérkezés pillanatában komoly kihívásokkal kell szembe nézzen, beilleszkedése még támogatás esetén sem könnyű. Kirekesztés esetén pedig szegregáció, elkülönülés, egymás  keresése, gettosodás, társadalmi leszakadás következik be. A társadalomban meg amúgy is problémáktól sújtott leszakadó, frusztrált tömegei pedig kiváló projekciós bázist nyernek a még náluk is gyengébb  társadalmi réteg  képében. Átélhetik az összetartozás erejének közös élményét a közös ellenség kollektív gyűlöletében.  Ha pedig a kirekesztett csoport  védekezni mer, be is igazolódott a casus belli.    Önbeteljesítő  folyamatként okot adva a gyűlölködő  mítoszokat igazoló   premisszákhoz.  

Az érvénytelen idegen kiváló projekciós felület.
A diplomata is válhat ellenséggé, akkor "kém" lesz. Azonban mögötte mindig ott áll, a küldő állam szuverenitásának és hatalmának védelme. A migráns nem rendelkezik ilyen (vélt-vagy valós) védelemmel. Ő csak önmagát képviseli, individuális idegen. Akár saját választásából, akár menekülés kényszere alatt, de  magától mondott le a kibocsájtó állam védelméről.  Érkezése pillanatában egy állami szuverenitás védelmétől megfosztott individuum. 

Bármilyen tulajdonság tulajdonítható neki, bármivel felruházható. Ő és viselkedésének elemei kollektíven testesítik meg a teljes csoportját.

Néhány feltűnő , legtöbbször testi jegyeit ismerik csak azok, akik közé megérkezett. Ilyen a bőre színe, neme, kora, beszélt nyelve.  

Élete két nagy szakaszra tagozódik: Múltja amit maga mögött hagyott (ami ismeretlen, ezért félelmet keltő)—új államban való élete.

Fontos az Út- amin jött: az összekötés definiálása. Az egyikből el kellett jönnie, vagy el akart jönni, a másikat pedig életre érdemesnek ítéli meg. Mindez intenzív, diszkurzív esemény.

Áttelepülés 2 nagy szakasza tovább tagolódik:

a)       kibocsátó ország elhagyása-

b)      határátlépés

c)       befogadó ország stációrendszere (szűrő)-

d)      letelepedés 

Migráns diszkurzív sajátosságai csak a befogadóhoz képest értelmezhetők.

Kovács Éva-Melegh Attila. narratív identitások : „Vándorlás megrázkódtatásaitól mai napig nem tud szabadulni” vándorlás bűn, illegitim cselekvés c munkája,  Erdélyből kivándorolt magyarok történetei. Még itt is rendkívüli egész életre kiható nyomok találhatók a vándorlás által meghatározott élményekből.  

Elbocsájtás és elválás:

Demokráciák tompítják, elválást individuális szabadságjogként értelmezik. Pontosan ezt éljük mi meg, amikor az EU más államaiba megyünk dolgozni, élni, de szabadon hagyjuk a visszatérés lehetőségét. Az elválás nem örökre szól, és lehetőségünk van bármikor máshogy dönteni.

Valószínűleg el sem tudjuk képzelni azt a traumát, ami egy háborús övezetből való meneküléssel jár. Amikor a múltunk fizikai valóságában is elpusztul.   

Diktatúrákban: a konfliktust antagonisztikussá feszítik (ezt megélhettük a ’89 előtti kelet-európai tömbben). A diktatúra a kivándorlást rendkívüli politikai és morális tettként szükségszerűen megbélyegezi, nem tehet mást, különben legitimitását veszti.

Saját rendszere,-  totális- , az egyetlen politikailag perspektivikus, morálisan jó, jogilag igazságos, és tudományosan (és/vagy vallási/ erkölcsi értelemben) igaz társadalom, melynek  világraszóló eredményei minden állampolgára számára biztosítottak és elérhetőek. Mindennek súlyos következményei vannak. A hatalom saját állam polgárait zárja börtönbe, ennek falai az államhatárok, melynek kijáratait a hatóság feltűnő szigorral ellenőrzi. Útlevél a hatalom kegye. (nem alapvető állampolgári jog)  adomány és büntetés.

A hatalom az értelmezés börtönébe kerül.

A disszidens elhagyja az „igazat” a „tudást”, az életet- azért hogy a rosszat és a hanyatlást válassza. Hatalom nem értelmezheti másként, hiszem ha elismeri, hogy a disszidens tette ésszerű cselekedet, azzal azt is elismeri, hogy a hatalmi rendszer szükségképpen rossz.

2. Kivándorlás, az határok változásával: nem költözik sehová, mégis egy új közösség tagja lesz.  A vesztes lakosság idegen lesz, akkor is ha évszázadok óta ott él.

Asszimiláció—integráció  közötti alapvető különbség. Az asszimiláció beolvadást jelent. Olyanná kell váljon, mint a fogadó ország népessége. Ha nem tud „azzá” válni, nem fogadják be. Az integráció az adott társadalomba való betagozódást, értékeinek elfogadását jelenti, de nem kívánja az érkezőtől saját kultúrájának teljes megtagadását, az individuális autonómiáját  meghagyja.  Nem túri a társadalom rendjének megbontását, elvárja az integrálódni kívánó egyéntől az fogadó ország értékeinek, és életvitelének tiszteletét, de tiszteletben tartja a bevándorló- mint egyébként minden egyén- individuális  autonómiáját, és megvédi szabadságjogait.

Az 20 század kelet-európai tapasztalatai másról szóltak.

A legyőzött belső idegen állapota ideiglenes: vagy beolvad, vagy elmenekül – ezt a 20 században a határokon túlra szakadt magyar területek lakossága élte meg

Asszimiláció: homogenizációra törekvés, vesztes vagy asszimilálódik, vagy elmenekül. Az asszimilációra kényszerített egyén mindenképpen vesztes helyzetben volt.   

Határátlépés

Migránsá akkor lesz valaki, ha átlépi a határt.

A kivándorló hatósági engedéllyel teszi ezt, a disszidens szökik.

Tiltott határátlépés rendkívüli cselekedet.  Az emigráció szokásos nehézségein túl további nehézségek  tarkítják. Veszélyes,  és tudatában van, annak, hogy illegális dolgot tesz. A  maga részéről racionális cselekedet, hiszen bár tudja, hogy sokak elvesznek útközben, sokakat elfognak, megölnek, mégis olyan ez mint az orosz rulett. Látja, hogy másoknak pedig sikerül, és elérik céljukat. Reménykedik benne, hogy ő azok közé tartozik majd, akik sikerrel járnak, és elkezdhetik az életüket egy új világban, melyről ugyan tudják, hogy teljes mértékben  nem ismerik, nem is mindenki látja őket szívesen, de az individuális szabadság ígérete, vagy víziója óriási vonzerőt jelent.  A tudat, hogy ezekben az országokban joga van az élethez, és testi épséghez. Itt az állam nem ölheti meg, nem börtönözheti be indok nélkül. Nyilván vonzók a szociális jogok is, de nem elhanyagolható a munka, és megélhetés reménye, de álszentség tagadni: az első generációs emberi jogok is óriási vonzerőt jelentenek.  Az országok, ahonnan a menekültek áradata érkezik,  a Közel-Kelet háborúkkal sújtotta válságövezetei, és Fekete-Afrika (ahol mindennaposak a vallási, vagy etnikai konfliktusok, fanatikus tudatmódosító drogokkal feltüzelt  fegyveres csoportok random falvakat pusztító népirtásai)  racionális cselekedetnek számít az életveszélyes határátlépés.  

Egészen egyszerűen, ha túléli a határátlépést, ezen a határon túl az adott állam már nem alkalmazhat vele szemben korlátlan, és indokolatlan erőszakot.    

Háború esetén tömegek menekülnek. Kényszer hatására: Modern kori exodus- elvileg őket védené a mára illúzióvá vált genfi konvenció.

Szabó Marton a Genfi konvenciót idézi: „megérkezésük problematikus esemény ugyan, de megértéssel fogadják”. Ma sokkal élesebben jelentkezik a kettős mérce fogalma: A genfi konvenciót 1951-ben ratifikálták, és a II. világháború utáni helyzet vonatkozásait mutatta. Kiegészítő cikkejt 1967-ben az arab-izraeli konliktusok kapcsán nyert. Mára erősen érződik a kettős mérce, melyre még a fejlett világ sem tud megfelelő választ adni.  Törökország például menekültstátuszt csak az Európából érkező (főleg a II. vh után érkező európaiaknak ismert el, ez a mai helyzetben különösen problémás, mert nincs adekvát menekültügyi szabályozás az országban)

Ilyen értelemben a Genfi konvenció  védelmet csak az Európából  (klasszikusan a II.világháború után) európai kultúrával rendelkező, fehér bőrű, keresztény menekülők részére biztosít. Névlegesen nyilván nem, de a rendszer összeomlása napjaink válsághelyzeteiben riasztóan mutat rá a rendszer gyengepontjaira. Bár a kelet-európai közvélemény valószínűleg  mindennemű morális kétely nélkül egyet is értene a genfi konvenció ilyen jellegű értelmezésével.

Ennek ideológiai alapját ma a kultúrák közötti különbözőség, összeegyeztethetetlenség adná. Elfelejtve azt a tényt, hogy ez a felfogás milyen mélyen gyökerezik a gyarmati múltban. hiszen ezek az országok kivétel nélkül az európai gyarmatbirodalmi központok gyarmatai voltak, és ez a felfogás tükrözi a 19. században népszerű kultúrfölény koncepciót.  Ezzel látensen deklarálva azt, hogy a genfi egyezmény menekülteket védő passzusai, csak a „kulturálisan magasabb rendű” országok polgáraira vonatkozzanak, hiába tudjuk, hogy az ilyen jellegű gondolatokat micsoda tragédiákba torkollottak Európában.   Vagyis a II. világháború után az Európából a világ bármely országába menekülő menekültnek a világ összes országa köteles menedéket adni, (láds ’56, szovjet blokk, még a náci vezérek is dél-amerikában, amíg  az izraeliek el nem fogták őket)  de ez fordítva már nem igaz.  Továbbá elfelejti azt a tényt is, hogy a politikai iszlamizmus, és az iszlám fundamentalizmus megerősödésében milyen jelentős szerepet játszottak a korábbi gyarmati sérelmek, illetve a 20 század második felét uraló sorozatos Közel-Keleti válságok.

Emellett nyilvánvaló tény, hogy a fejlett nyugati országok vonzó  célpontjai a gazdasági migrációnak- köztük a kelet-európai migrációnak-, de az is ésszerűen belátható, hogy még gazdasági erejük ellenére sem képesek az egész világ nyomorgó országainak népességét befogadni.  Az extrém tömeges bevándorlás pedig akkora nyomást képes gyakorolni rájuk, ami igen komoly kihívást jelent.

A jelen helyzet rámutat a nemzetközi rendszer, köztük a Genfi Konvenció archaikus voltára, és rámutat arra, hogy sürgető reformok kellenek.

 Valamint ismét kidomborította Európai nyugati és keleti régiója között húzódó mély törésvonalat.

A magyar társadalom valódi migrációs nyomás nélkül, mítoszokon, és előítéleteket alapuló premisszákat tényeknek elfogadva xenofób görcsben reagált a helyzetre. Ebben a vonatkozásban, a kormányzat helytállóan  és adekváltan reagált, amikor társadalmát megvédte a „rázúduló hordáktól”- hiszen ezzel – bár megtagadott minden korábban hangoztatott humanitárius elvet- de jól kiszolgálva és ráérezve a társadalom zsigeri félelemeire és igényére elzárta a magyarokat, és megkímélte őket attól a helyzettől, hogy valóban és tényleg reagálniuk kelljen egy tényleges migrációs válsághelyzetre.

Bár ebben érdekes volt a Tárki felmérése: ami kimutatta: amikor valóban szembe találta magát a „társadalom” a „menekülő idegennel”, meglátta az „arcát”  gyűlölete mérséklődött.[1]   Tetőfokára akkor hágott ismét, amikor már lezárultak a határok,  és tömegesen ezek az embercsoportok már nem jelentek meg a társadalomban.  

A befogadás Stációi és a megérkezés

A migráns megérkezése pillanatában két alapvető kérdéssel szembesül: ki ő? —mi lesz vele? -Idegensége nem lehet tartós állapot, elmegy vagy  letelepedik.

A letelepedés soklépcsős folyamat,  mely hatósági stációkon megy keresztül, ez egy szűrőrendszer a nem kívánatos egyének (bűnöző, terrorista) kiszűrése

a)       elkülönülés: karantén, szabályok, befogadó állomás – beengedési kényszer és kockázat

b)      osztályozás: 1997/139 hatóság besorolja a menekülteket- milyen célból érkezett, milyen mértékben van kulturálisan és politikailag közel a befogadó országhoz

a.       kategóriák: menekültként elismerést kérő, menekült, menedékesként elismerést kérő, menedékes (tömegesen), befogadott , a folyamat végén  van az állampolgár (honosítási eljárás)

b.       a kategóriák a befogadás szakaszai, melyekhez különféle stációkat kell teljesíteni, megfelelni ,  ezekhez jogok egyre szélesebb köre társul

c.       hierarchiának 4 szintje van: 1. elismerést kérő, 2. menekült vagy menedékes 3. befogadott 4. állampolgár

Szűrő rendszer funkciója, hogy kiválogassa az érkezőket, kiszűrje a bűnözőket vagy a csupán magasabb életszínvonal reményében érkezőket és gazdasági menekülteket kiutasítják, vagy kitoloncolják,, a  bűnözőt kiadatják :  ők az illegális migránsok
Érdekes a társadalmi diskurzusban, hogy míg a hozzánk a magasabb életszínvonal reményében a nálunk szegényebb országokból érkező "gazdasági migránst" megvetés övezi, saját nyugat-európai munkavállalásunkat az Európai Unió által biztosított állampolgári alapjognak tekintjük.

 Illegális migráns 

Az illegális migráns bűnöző, jobb esetben is gazdasági bevándorló, aki a fogadó ország szociális rendszerét kívánja jelenlétével megterhelni. Ilyen vita a briteknél is volt az ott munkát vállaló és szociális ellátásokat igénybe vevő kelet-európai bevándorlókkal kapcsolatban. Azért kevéssé vitatható, hogy egy brit szemében a kelet-európai szalagmunkás, nem sokban különbözik egy szír menekülttől. Illetve de, a szírt elvileg védené a genfi konvenció, a szalagmunkás pedig szimpla gazdasági bevándorló. Csak ezért nem illegális, mert az EU lehetővé teszi a bevándorlását, ami szerint ő a harmadik generációs emberi jogait, illetve az EU által biztosított állampolgári alapjogait gyakorolja. Az, hogy a közös kultúrát a britek menyire látják a magyarokhoz hasonlóan, mutatja, hogy a kérdés kapcsán inkább népszavazást tartanak az EU tagságról.  

Az is fontos tényező, hogy egy állam kit tekint illegális migránsank.  Kinek ismeri el  legális státuszát. Mi kell ahhoz hogy valakit védelemre méltónak, jogosan a területén tartózkodónak ismerjen el. 

A menekült és menedékes tartózkodási engedélyt kap, vagy bevándorlási engedélyt

A menekült a szűrő rendszeren keresztül ismét személyiséget kap- beilleszkedik.

A megfelelő kategóriába kerülés óriási jelentőséggel bír. , olyasmi mint a felnőtté válás stációi , az önellátó képesség újbóli megszerzése.

c)       Társadalmi beilleszkedés csak ez után veszi kezdetét

Megkezdi életét a befogadó ország állampolgárai között: itt a kategóriáknak már  nincs szerepe: idegen vagy nem: Általában IDEGEN, vagyis nem tartozik hozzánk.   Itt az integrációs folyamat újból kezdődik. El tudja e fogadtatni magát környezetével, beilleszkedik-e. Bizonyos értelemben mindig "idegen"marad, de nem mindegy, hogy a társadalom más tagjai hogyan viszonyulnak hozzá. 

Aki "otthon van" , Ő a A Ház Ura,  Ő birtokban van. 

Ő dönti el, hogy     Befogadja, vagy elutasítja-e a bevándorlót. Kétségtelen, hogy a    jövevényhez képest ö a domináns, ő uralmi helyzetben van. 

       Mit jelent egy adott politikai közösség számára az, ha oda idegenek jönnek, valakikhez viszonyulni kell?  Befogadás értelmezési és cselekvési szakaszokra bomlik. 

Az idegenhez való viszonyban konstruálódik egy közösség ereje és hatalma, önállósága és döntési képessége.

A hozzá való viszonyban mutatkozik meg, hogy a közösségnek képességei vannak: az a közösség, amely nem tudja sem befogadni, sem elutasítani a jövevényt, tehetetlen, tehát nem létező, széthulló közösség.

A vendégszeretet, ahogy Derida mondja, azt mutatja meg, hogy van e hatalmunk cselekedni, azaz egy közösség hatalmát éppen a jövevényhez való viszonya konstruálja.

„Hatalmasnak lenni, hatalommal bírni, úrnak vagy úrnőnek lenni saját házunkban, otthon lenni, lehetséges tulajdonunk lenni, vagy azzal bírni annyi, mint képesnek lenni a vendégszeretetre.  Mindez magával a vendégszeretettel kezdődik: aki képtelen a vendégszeretetre, annak be kell látnia tehetetlenségét. A két fogalom: hatalom és vendégszeretet kölcsönösen magában foglalja egymást” (Derida 2005:73) A másságot megjelenítő  idegen nélkül nincsen se ház, se úr.   

"Mindegyikhez különböző technikájú és tematikájú politikai diszkurzív stratégiák tartoznak.

De az idegen első sorban a nyelvileg azonosított másik személy, aki másként beszél, akinek még neve sincs. A vendégszeretet joga és képessége, egyben az idegen elutasításának joga is.  Végesség nélkül nincs vendégszeretet, mint  ahogy szuverenitás sem érvényesülhet csak szűrve" (Szabó M. 2006).

Az érvénytelen idegen határhelyzetben van.  Hozzá való viszonyban mutatkozik meg egy társadalom valódi ereje.  A csak elutasításra képes közösség, valójában gyenge.  A teljesen széthulló közösségnél nagyobb kohéziója van, mert a minimális közösségi lépésre: az elutasításra, és az ezen való összetartozásra képes.

A vendégszeretet határait végletekig tágító  közösség magában hordozza az értékek relativizálódását, és ezért a széthullást. 

Az igazán erős közösség nem engedi meg immanens értékeinek szétdúlását szilárdan, kiáll értékei mellett, és  képes ezekhez integrálni az érkezőket, meghagyva és megvédve a közösség minden tagjának személyi autonómiáját, és szabadságjogait. Így képes valódi állampolgári elkötelezettséggel integrálni az érkezőket, mely erősítheti a közösséget.      

---

[1] http://www.tarki.hu/hu/news/2016/kitekint/20160404_idegen.html